Egy reggel, tanítás előtt egy embertelennek, közönségesnek és szadistának mutatkozó iskolaigazgató azzal adja a világ és önmaga tudtára belső meghasonlottságát, hogy a még üres osztályteremben női nemi szervet szimbolizáló rombuszt rajzol a táblára. Némi habozás után egyenlőségjelet biggyeszt mellé, és az egyenlet másik oldalára odaírja: igazgató. Az iskola felbolydul, vizsgálóbizottság alakul, mindenki a tettest keresi. Ahogy ilyenkor lenni szokott, az események elszabadulnak, a környezetét és a világot heccelő direktor nem ura többé a történéseknek és saját sorsának sem. Az isteni helyzetteremtő pozícióból sodródás lesz, és a történet öntörvényű, ördögi szabályai szerint az egyre inkább emberi arcát mutató igazgatót maguk alá temetik az immár irányíthatatlan események. Kundera magyar olvasói számára nem ismeretlen a drámai történéseknek ez a menete. Elég a Tréfá-ra vagy a Nevetséges szerelmek elbeszéléseire gondolni. A józan ész szemszögéből nézve értelmetlenül kreált konfliktus nyomán kibontakozó, számtalan fordulatot tartalmazó cselekmény a maga pőreségében mutatja meg, mit jelent az, amikor egyszerre csak kiderül, hogy az olyan emberi viszonyoknak, mint a hatalom, a szerelem, a szolidaritás, semmi közük a fennen hirdetett valós vagy vélt értékekhez. De még a szavakhoz sem. Ebben a feje tetejére állított, torz világban minden érték és érzés a visszájára fordul, és a drámai hős minden későbbi igyekezete dacára óhatatlanul belebukik teremtő játékába.